Művészet csinálásról munkaként beszélni még mindig ellenállást és kényelmetlenséget vált ki bizonyos körökben. Pierre Bourdieu terminusaival jellemezve: a művészet egy eltagadott, másnéven inverz gazdaságra épül. A művésznek először munkabértől függetlenül kell érvényesülnie, szakmai sikereket elérve és csak ezután részesülhet pénzbeli juttatásban, ami épp ezért jutalomként kereteződik, nem pedig munkabérként. Ez a „jutalom” azonban szintén nem evidens, automatikus és rendszeres, pedig a művész megélhetése – ahogy bárki másé is – rendszeres költségekkel jár. Bourdieu „felszentelésnek” nevezi azt a folyamatot, ami megteremti a művészet szimbolikus értékébe vetett hitet, de ezzel egyidejűleg elrejti gazdasági értékét. Alternatív opció nincsen, hacsak a művész nem akarja, hogy kommerciálisnak bélyegezzék, amely a művészeti érték vesztésével jár. Ennek az eredménye az a kulturális szemléletmód, hogy a megrendelésre, vagyis pénzért cserébe létrehozott műalkotás gyanús, valaminek kiszolgáltatott, és veszít autonómiájából. (Bourdieu, 1983)
Eliot L. Friedson amerikai szociológus 1990-ben megjelent Labors of Love in Theory and Practice: A Prospectus című cikke szerint a művészeti munkát úgy kell értelmezi, mint amit kedvtelésből, szeretetből vagy szenvedélyből végzünk (labor of love) és ami olyan szabadon választott, elidegenedéstől mentes munkát jelent, ami lehetővé teszi az önmegvalósítást. (Friedson, 1990) Így, tehát a művészeti gyakorlat a belső én kifejeződése természetesen jön, nem munka, amit ki kellene fizetni, hanem önkifejezés, de még önterápia is lehet. Később persze lehet, hogy ez másoknak is a javára válik, sőt ez a vágyott, de legelőször egy önkényes folyamat, a belső én megállíthatatlan kinyilatkoztatása, amit csodálni kell nem pedig kifizetni. A (fizetetlen) művészet szenvedélyből születik és nem gazdasági megfontolásból. (Friedson, 1990)
Edward A. Ross szerint áldozatokkal járó munkaként értelmezhető a művészeti gyakorlat (sacrifical labour) mint a kulturális és mentális munka egy fajtája, ami a munkás gazdasági feláldozására épül. (Ross: 2000) Olyan munka, aminek a gyakorlói már a képzésük alatt megszokják, hogy feláldozzák pénzüket és idejüket mesterségük gyakorlására. (Ross: 2000) Ezt az önfeláldozó munkát Ross a baloldali integritáshoz köti, mintegy monasztikus módon, melyet a „materiális önmegtagadás és önkéntes szegénység” vállalása kísér. (Ross, 2000) Így az, hogy munkájukat más, nem gazdasági szempontból kifizetődöttnek érzik (pl: esztétikai, kulturális, társadalmi vagy politikai szempontból), nem csak elfogadhatóvá teszi a kizsákmányolást, hanem el is várja, így normalizálva azt.
Katja Praznik 2021-ben megjelent Artwork – Invisible labour and the Legacy of Yugoslav Socialism című könyvében, érvelése szerint önmagában az, hogy egy munka hasznot hoz vagy elégedettséggel jár még nem indokolhatja azt, hogy ne is fizessék ki, pedig mind Ross, mind valamelyest Friedson értelmezéseikben erre apellálnak. A művészeti gyakorlatot szeretetből végzett, vagy áldozatokkal járó munkaként aposztrofáló értelmezések erősítik a kizsákmányolást, ráadásául nem tárgyalják az osztálykülönbségeket, továbbá figyelmen kívül hagyják a materiális és társadalmi viszonyokat, amik a művészeti termelést uralják. Társadalmunkban a „munka privatizációja” fedi el, azt, hogy a munka politikai kérdés és egyszerre strukturális állapot: a munkát egyedi kapcsolatként értelmezi egyének között és nem, mint „társadalmi intézményt” vagy struktúrát. A munkahelyet egyéni választásnak és az egyén pénzügyi szükségeinek kielégítéseként értelmezzük, nem a politikai hatalomgyakorlás mezejének. A művészet intézményrendszerét is átjárják ezek a privatizációhoz fűződő elképzelések. A művészi munkát az individuum kifejezésének tekintjük. A művészek közül is sokan gondolják úgy, hogy művészi gyakorlatukat nem a pénzért csinálják, hanem valamilyen felsőbb, eszményi értéket hoznak létre ezzel, ami nehezen is váltható pénzre. A műalkotások a kreativitás kifejeződése, ajándék önmaguknak és a világnak, a jutalom pedig, hogy csodálnak és nagyra tartanak érte. Ez pedig ürügy arra, hogy ne fizessenek ki, míg mások, galeristák, kritikusok, kurátorok profitálnak a művészek kreativitásából. (Seregi, 2021)
Robert Castel francia szociológus szerint a társadalmi tőke vizsgálatakor a munkára ne úgy tekintsük, mint a termelés eszközére, hanem a társadalmi struktúrába való beilleszkedés elemeként. Mégis napjainkban, a globális kapitalizmus korában, a cél a teljesítményalapú társadalom: az országok sikerességét GDP-növekedésben mérjük. A munkáról való gondolkodás tehát piaci alapú logika szerint zajlik. Ezek szerint mindegy, hogy valós emberi szükséglet kielégítése-e a munkavégzés célja. Mindegy, hogy a munkás szereti-e a munkáját vagy sem. A munka fő motivációja a tőkések számára a profitszerzés, a munkások számára pedig a tőkéssé válás halovány reménye, vagy legalább minél nagyobb tulajdon felhalmozása.
A háztartáson belüli fizetetlen munkáról végzett Oxfam kutatást szerint a nők a világon naponta összesen 12,5 milliárd főzéssel, takarítással, gondozással töltött munkaórát dolgoznak úgy, hogy nem kapnak érte fizetést; a nők fizetetlen munkája viszont cserébe évente 10,8 billió dollárral járul hozzá a globális gazdasághoz, háromszor annyival, mint a teljes technológiai ipar.A jelentés szerint a fizetetlen gondozási munka a mai gazdaság rejtett motorja, amely lehetővé teszi a folyamatos gazdasági és társadalmi növekedést. A szóban forgó munka több mint háromnegyedét nők végzik, akiknek emellett már nem jut idejük tovább képezni magukat, jobb állás után kutatni; gyakran csak részmunkaidőben tudnak dolgozni, vagy egyáltalán nem. A munkaképes korú nők több mint 40 százaléka egyáltalán nem tud munkát vállalni, mert teljes mértékben rájuk hárul gyermekeik vagy idős családtagjaik gondozásának a terhe. Ebből következően önálló fizetéssel sem rendelkeznek, így nem tudják semmilyen szinten belefolyni a társadalmi (gazdasági) döntéshozatalt. Mindez a világon élő férfiaknak mindössze a 6 százalékára igaz.
A reproduktív munka és a művészeti gyakorlat összehasonlítása felfedi azokat a mechanizmusokat, amelyek a művész munkájának kizsákmányolását a mai napig fenntartják és irányítják. A feminista ismeretelméletnek Praznik szerint konkrétan két olyan aspektusa van, ami összecseng a művészeti gyakorlat kizsákmányolásának elméletével:
1.) a láthatatlan munka azon strukturális jellege, hogy az otthoni, privát és a nyilvános szférát kettéválasztja: utóbbit, mint termelés és előbbit, mint újratermelés szférájaként határozza meg. (Praznik, 2021) Mindkét esetben értéktermelés jön létre, ám az újratermelés szférája kiszorul a gazdaságból és a kizsákmányolás terepe marad. A művészet konstrukciója mint autonóm cselekvés jól elkülönül a munkásélet zajos robogásától és beilleszthető a privát szférába, ahová az iparosodás során a nőket és a házimunkát is száműzték. Ugyanakkor meghaladja a mindennapi polgári munka elidegenedett robotját és paradox módon piedesztálra emeli annak esetleges produktumát (műalkotás). Átveszi a nők által végzett láthatatlan munka középosztálybeli, viktoriánus megközelítését, mely szerint a házimunka az önzetlen én kifejeződése (eszencializálása), így nem lehet az egyéntől elidegeníteni. (Poovey 1988). A nyilvános- és a magánszféra szétválasztása úgy tünteti fel a magánszférába szorult munkákat, mintha azokra nem hatna a piaci logika, így a magánszférába szorult munkákat kizárja a gazdaságból, láthatatlanná teszi és depolitizálja azokat. Bár úgy tűnhet, hogy az otthongondozás és a művészeti gyakorlat is alternatíva lehet a társadalom elidegenedettségére, mégis mind a kapitalista logikára épül, újratermelve az osztálykülönbségeket, a kiégést és az elidegenedést.
2.) a munkák és képességek eszencializálása, ami gazdasági vagy kulturális leértékelődésükhöz vezet. A házimunka a női szubjektum természetes attribútumává, a gondoskodó én kifejezésévé alakítása – tehát eszencializálása, naturalizálása teszi lehetővé kifizetetlenségét. (Női hajlam, a nőiség kvinteszenciája, szeretet kifejezése, női princípium.) Szintúgy a munka nem munkaként való megkonstruálása a művészeti gyakorlat esetében is a szubjektum természetének milyenségéből ered: „született zseni”. (Praznik, 2021)
A művészeti gyakorlatot tehát úgy határozhatjuk meg gazdaságilag a láthatatlan munkák tükrében, mint láthatatlan és egyben értékelhetetlen munkaformát, amit alapvető szociokulturális mechanizmusok, az autonómia, a kreativitás, a művészi zseni ideológiái működtetnek, ezzel naturalizálva vagy eszencializálva a művészek képességeit. Ahhoz a szemlélethez igazodva, hogy az nem haszonelvű munka és kizárólag a kiválasztott: tehetséges egyéneknek elérhető szabad kifejezőeszköz.
Láthatatlan munka (Invisible (art)work) című munkám egy helyspecifikus térinstalláció, melyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem Aula kiállítóterébe tervezetem. A közéletben tapasztalt problémákkal szembeni tehetetlenség: a művészi munka és a háztartási munka gazdasági elismeretlenségéhez a függöny metaforáját választottam: előttünk van, mégis átnézünk rajta.
A hímzett tüllanyagon egy 45x50 cm-es átalakított csipkemotívum ismétlődik, melyben az eredeti kompozíciót megtartva a virág és inda motívumokat, tekergő porszívócsőre, házimunkát végző nőalakokra és tisztítószerekből építkező elemekre cseréltem. Repetitív mint a házimunka. Napsütésben a fényt ért részeken a motívum láthatóvá válik, a leárnyékolt részek viszont beleolvadnak a falfehérjébe: a munka így részben láthatatlanná válik.
